KARINTHY FRIGYES: NÉGY NAPOM AZ ILLATOS UTCÁBAN

(Eredeti riport a kutyafogházról)

Saját élményeiből Az Est számára tollbaugatta:
Tomi kutyám

Szívesen teszek eleget Az Est felszólításának, hogy az Illatos utca hírhedt házában (Székesfővárosi Állategészségügyi Telep!) töltött négy napomról beszámoljak. Nyugodt lelkiismerettel tehetem, a közvélemény előtt ma már tisztázott kutyabecsületem tudatában – ártatlanságomat a Verpeléti út és Lágymányos utca környékén kartársaim körében egyébként se vonta kétségbe senki, egy pillanatra se, különben pedig, négy napról lévén szó, formai szempontból fogságom amúgy se számít letartóztatásnak, csak “előzetes őrizetbevételről” lehet szó, s ilyesmi a legkényesebb ízlésű s a legjobb családból való kutyával is megeshetik. (Magam – nem dicsekvésből mondom – Máltáig vezetem vissza őseimet, anyám díjnyertes pincs, apám is, mert artista volt.)

A meghurcoltatásért, ami számomra ma már távoli emlék, semmiképpen nem akarom áthárítani a felelősséget gazdámra, bizonyára magam is hibás voltam, legalábbis szórakozott. Csak annyit jegyzek meg, hogy gazdámnak, aki – hallom – elég jó nevű újságíró, tudnia kellett volna a kerületünkben kihirdetett zárlatról: ha erre figyelmeztet, fölösleges és hosszadalmas óbégatások helyett, talán magam is meggondoltam volna, a végzetes csütörtök reggelén, hogy felszerelés, igazolvány és kísérő személyzet nélkül az utcára bátorkodjak.

De ő csak a szokásos veszekedéssel kezdte reggel, mielőtt elment, hogy így-úgy, férjek a bőrömbe, maradjak fönt az erkélyen, és a többi csupa unalmas emberszokás. Meglehetős emberismerő lévén (gazdám természetét meg különben is három éve tanulmányozom), tudni véltem, hogy nyugtassam meg – ráhagytam mindent, hadd legyen öröme. Barátságosan és beleegyezően csóváltam hát, meg azt a hülye “piti-piti”-t is eljátszottam neki (nem győzök csodálkozni rajta, mi élvezetük lehet felnőtt és tűrhetően idomított embereknek ebből a “piti-piti” komédiából!), csakhogy menjen már a fenébe. Türelmetlen voltam, tudtam, hogy Hermione (az embertársadalomban Csupi néven szerepel) a Vak Bottyán utca sarkán vár, s képes Flokival elmenni, ha nem sietek. Ezt persze nem lehet tűrni, s azért, mihelyt gazdám kitette a lábát, szokásom szerint a konyhaajtóba álltam, várva a postást, aki ilyenkor szokott jönni. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta az ajtót (nem csönget, csak benyit és leteszi a levelet), kisurrantam, s pillanat alatt lerohantam a hat emeleten.

Hermionét, természetesen, már nem találtam ott. Megszagolom a követ… hát persze, Floki!

Kutyahűség.

dog-916099_1920-2.jpg

Sokat locsognak az emberek erről a kutyahűségről! Tipikus esete az emberközpontú elfogultságnak! Kérdezzenek meg egyszer bennünket, kutyaférfiakat, mi a véleményünk a női kutyahűségről?

Bizonyos vagyok benne, hogy Hermione példátlan árulása fölötti elkeseredésem és fájdalmam nélkül soha nem történhetett volna velem, ami öt perc múlva megtörtént. De bódult voltam, mint akit fejbe vágtak, nem vigyáztam, híres jó orromat elfutotta a könny. Aztán… Ilyen lelkiállapotban a kutya szeretetre vágyik, megértésre, minden közeledésben jóhiszemű részvétet szimatol…

Közvetlen előttem, a Bercsényi utca sarkán, valami rendőrféle ugrik le a bicikliről. Közeledik felém, megáll, én is megállok, szórakozottan és udvariasan csóválok… Hiszen nem vagyok én tökhülye, nagyon jól tudom, mi az a gyepmester, eleget írták le nekem környékbeli kollégáim… Ki gondolta volna? A gyepmester kocsival jár és hurokkal. Nem láttam én itt se kocsit, se hurkot.

Egy szó, mint száz, a rendőrféle lehajol, még hízeleg is, aszongya: “kutyuka, kutyuka” – én marha, belemegyek a játékba, nyílt szívvel, arra gondolva, biztosan hallotta rólam, hogy jártam, ő is csalódott a szerelmében, ki akarja beszélgetni magát…

A következő pillanatban a sarok mögül előugrik egy alak…

Ugrom egyet, aztán csak annyit érzek, hogy a levegőbe emelkedem… Levegő után kapok, a torkom el van szorítva… A hurok! – villan át rajtam, de arra sincs időm, hogy kilógó nyelvem visszahúzzam… Rögtön megfulladok… Hermione… suttogom magamban, aztán a gazdámra gondolok: biztosan nem fizette ki az adót, a szerencsétlen, ezért kell nekem gyalázatos halált halnom…

De íme, a szorítás enged. Pillanat alatt magamhoz térek, nekivágódom a falnak. Orrom előtt ketrec, mellettem egy üvöltő, nyöszörgő, piszkos dakszli… a szalmán…

dog-1437540_1920.jpg

A kocsi rohan velünk. Elcsapódó arcokat látok, a rémülettel szemükben. Vonítani kezdek, s magam is elcsodálkozom tulajdon hangomon – soha még ilyen furcsa, kétségbeesett, halálverítékes hang nem hagyta el a torkom. Mély részvét fog el önmagammal szemben, aztán elvesztem az eszméletemet.

Akkor térek magamhoz, amikor a kocsi éppen befordul a kapun. Hát ez az, gondolom lesújtva, a gyászos ház, amiről annyit beszélnek, amitől álmukban ugatnak fel, rettegve, a kutyák, mikor a rémület eléjük vetíti…

Így, külsőre, egész csinos épület. Szerencsére, akiket ide behoznak, izgatottságukban nem veszik észre, hogy közvetlenül mellette szappanfőző és hulladékfeldolgozó üzem működik, különben talán szívszélhűdést kapnának a baljós következtetéstől…

A kép, egyelőre, egyáltalán nem ijesztő. Tiszta udvaron robogunk keresztül – jobbról, egy pillanatra, barátságos zöldség villan fel. Eszembe jut, hogy ez Fligl igazgató híres japán kertje, amiről az a rovott múltú, fekete puli (hogy is hívták?) mesélt nekem, mikor Verőcén nyaraltunk.

Verőce… nyaralás… Látom-e még valaha? Hogy belenyilallt a szívembe… vonítani tudnék…

Komor, de tiszta, alacsony épület előtt állunk meg. A kocsi nyílik, heves szívdobogás fog el.

Női kéz nyúl be értem. Ez a szerencsém s az övé is – úgy érzem, az idegen férfikezet – először életemben – megharaptam volna.

Elég széles szobába visznek be. A szoba két oldalán különböző nagyságú ketrecek. Rettenetes zaj fogad – a ketrecek lakói ugatókarba fognak, meg kell siketülni, olyan lármát csapnak. Alacsony, szalmával bélelt ketrecbe tesznek, és rám csukják a rácsot. Hallom a börtön vasajtajának csapódását. Egyedül vagyok, rabtársaimmal, akiknek felét látom csak szemben cellámmal – a másik felének üvöltése jut csak el hozzám, egyelőre nem tudom megkülönböztetni a hangokat. Fásult kétségbeesés lesz úrrá rajtam: csak később tudtam meg társaimtól, hogy fogságom első óráiban halkan és egyfolytában nyöszörögtem és szűköltem.

animal-welfare-1116203_1920.jpg

Dél felé, a falon keresztül, összeismerkedtem Bertával. Berta négyéves vizsla, bőbeszédűen mondja el történetét, anélkül hogy biztatnám. A szomszéd faluból való, megszökött, a határon fogták el, nem is akar visszamenni. Nyolc napja van itt. Tisztában van a sorsával, amiről cinikus hangon beszél, a kóbor kutyák elszánt modorában, elviselhetetlen jassz-szótára van. Nagyon jól tudja, hogy nem jön érte senki, s azt is, hogy ez mit jelent. Remegő kérdésemre horkanva nevet. Poros fülű, mondja lenézően, ilyen műveletlen vagy? Még két napig vizsgálnak, veszettségre – aztán a “feldolgozó” -, és sitty! Mi az a feldolgozó? – kérdezem elálló lélegzettel. Az egész szoba röhög és hörög naivitásomon. Nem merek tovább érdeklődni. Berta még megjegyzi, hogy ő nem bánja, csak rendes adagot kapjon még két napig – aztán zabáljon a többi! Ő előkelő úr, neki lóhús jár, a nyavalyás “civil” kutyák elégedjenek meg az ő szakállas húsával… Ezen megint fuldokolva röhögnek rabtársaim. Berta itt a humorista. Vérfagyasztó humor. A gazdáméra emlékeztet.

A lóhússal csakhamar megismerkedem. Délben nyílik az ajtó, szép nagy adagot adnak be, mindnyájunknak. A szaga kitűnő, friss, meg is van főzve. Normális lelkiállapotban szívesen nekilátnék. Most képtelen vagyok lenyelni egy falatot. A többi mohón esik neki, engem is biztatnak. Miért nem eszel? Ha kiváltanak, nem te fizeted a napi egy pengőt; ha meg nem… legalább jóllaksz, utoljára.

Ilyen évődések közt telt el a délután. Estére elnyom a bágyadtság. Rettenetes álmokra többször felébredek éjszaka. A konyhaajtót keresem, Junót és Cinit… nekiütődöm a rácsnak. Megint elalszom.

Reggel váratlanul kiemelnek, csak engem, kivisznek az udvarra. Átvezetnek a gyönyörű japán kerten, az igazgatósági épület elé. Rokonszenves úriember hajol le, megsimogat. Művelt és jóságos szaga van. Később megtudom, hogy az igazgató. A személyzet viselkedéséből megsejtem, hogy már érdeklődtek irántam otthon, tudják, hol vagyok. Ez felkelti bennem a már-már hanyatló reményt.

Visszamenet újabb irtózat. A “feldolgozó” ajtaja nyitva van… Vérszag és valami más, különös illat árad belőle… Odaszimatolva négy vagy öt kutyát látok a kövön feküdni, elnyúlva, mozdulatlanul. A homlokukon vörös lyuk. Odébb gépek, amiknek vastag csövei a pincébe vezetnek… A sarokban egész kis domb valami szörnyű, taszító és mégis vonzó illatú, porhanyós, omlós anyagból.

Állateledel készül belőle… az a bizonyos húslepény, amit egyszer velem is megkóstoltattak. Most már értem, miért hatott rám már akkor olyan különösen…

A nap többi részének hangulatát ez a látvány hatja át. Fásult közönnyel fekszem a szalmán. Este megint sétálni visznek. Sajgó szenvedésemet enyhíti a kedves szolgálólány jóindulata és megértése – hogy hálámat kimutassam, hangulatom ellenére, vidámnak mutatkozom, még bolondozok is.

Így telik el a második nap.

A harmadik nap egyeden eredménye: Berta. Dél felé jönnek érte. Nagyon jól tudja, hová viszik. Nem ellenkezik. Visszaröhög ránk, cinikusan, még a farkát is csóválja, csak a tompora remeg. Mikor ketrecem előtt viszik el, fölényesen beszól: szervusz, Tomi, örülök, hogy megismertelek, jópofa voltál, ezennel végrendeletileg rád hagyom mai porciómat. Hidd el, jobb így, majd te is rájössz egy nap – ki a kutyának kell ez az embernek való élet?

Utolsó szava elvész a becsapódó ajtó mögött. Egy percre az egész szoba elhallgat. A falon túl, az udvar felől, tompán nyikordul egy másik ajtó…

dog-1149188_1920.jpg

Ötödik nap (három felé), mikor már úgy tűnik, évek óta fekszem itt, s előbbi életem mint valami valószínűtlen, régi emlék lobban fel, néha elhomályosuló tudatomban… ismerős hang a ketrecem mellett.

Első percben azt hiszem, hallucinálok.

S felnézve, már az arcát is látom, mégse hiszem el. Ő csodálkozva szólongat, nem érti, miért nem ugrom neki a rácsnak.

Nem érti, hogy percekig tart, amíg elhiszem, hogy ez valóság.

A gazdám!

Felugrom – neki a rácsnak -, úgy érzem, kettéharaptam volna, ha nem nyitják ki a következő pillanatban…

S aztán…

A karjaiban dobogok és lihegek és csaholok.

Mégiscsak ő az igazi – beszélhetnek a savanyú kritikusok!

641_karinthy_frigyes
Karinthy Frigyes. Kép forrás

És most már ezt is megbocsátottam neki, hogy alapjában ő volt az oka kálváriámnak…

Vagy talán nem is ő, hanem a társadalom, amelyik még mindig nem törölte el az adósok börtönét, ha kutyáról van szó.

De a társadalomnak is megbocsátok. Mit tud a mi lelkünkről a társadalom? Jack London csak egy volt, és Jack London már nem él.

Nem mulaszthatom el, hogy egy sóhajjal áldozzak emlékének.

Vau, vau.

Az Est, 1934. november 11

  •  Szöveg forrása: MEK
  • Képek forrása: Pixabay
Reklámok