A mai bejegyzésben egy La Fontaine mesét szeretnék megosztani, amely Percy Harland Fisher festőt is megihlette. Remélem sokan észreveszik a történetben megbújó társadalomkritikát, mely tükörként is szolgálhat a mai magyar nép számára…

lan_harr_prsmg_p229_large.jpg
Percy Harland Fisher: The Dog with his Master’s Dinner. (Az eb a gazdája ebédjével.) Olajfestmény, 1892. Harris Museum & Art Gallery, Preston, UK.

„A Szépség kísértését szemünk nem bírja el
s az aranyét sem a kezünk.
Kincsőrzőt, ki bizalmat érdemel,
bizony keveset lelhetünk.
Egy buzgó, hű kutya gazdája porcióját
nyakába akasztottan meghozza, rég, naponkint.
Becsületes, habár becsületnél nagyobb kínt
nem ismert, valahányszor falatot, holmi jót, lát.
De mégis állja. – Hisz nem úgy vagyunk-e mind,
ha kincs, javak ily közelsége int?
Fura dolog: a kutyát tanítunk mérsékletre,
s az emberen nem fog a lecke!
Nos hát, amint ebünk e díszével halad,
Kuvasz jön és levenné nyakáról az ebédet.
Csakhogy sikert oly könnyen, mint hiszi, mégsem érhet,
a hű eb ím letette a tálkás kosarat:
terhétől szabadulván, könnyebben védi meg…
Mert harc lesz ám itt! Tódul ebtömeg,
azok fajából, kik a közből élnek
és ütlegektől, oh, csöppet se’ félnek.
Látván ebünk, hogy ennyi hős ellen gyönge ő,
s a húst nyilvánvalóan amúgy sem védhetné meg,
csak részt kíván s így vakkant, mint bölcsen bölcselő:
„Csak semmi düh, urak! Koncommal én beérem;
a többi önök haszna, kérem.”
S így szólván- hamm! – elsőnek kikap egy darabot,
s a kuvasz és a tacskó s mind-mind jót harapott…
Tobzódnak valahányan:
van konc mindannyi szájban.
Oly város képét látom ebben én,
ahol a közvagyon közpréda-számba mén.
Kalmárfőnök, tanács bírája
mind lop, rabol. Ragad a példa rája
az első legszemesből, s mulatság nézni, hogy
kezükön pénzek halma mily szépen fogyva fogy.
Firtatgatót, ha léha érvekkel jönni merne
s a pénzt oltalmazón egy árva szót emelne,
letorkolnak, hogy esztelen. –
S beadja derekát őkelme,
sőt még első lesz, aki csen.”

A verset angolul is megtaláltam, itt olvasható.

Forrás:

 

Reklámok