Tudtátok, hogy a nagy racionalista René Descartes – aki gondolkodott, tehát volt – úgy gondolta, hogy az állatoknak nincs sem lelkük, sem érzéseik, és egyedül csak az ember rendelkezik öntudattal? Még jó, hogy a művészeknek soha nem volt szükségük az etológia viselkedéskutatási eredményeire ahhoz, hogy tudják: a kutyák igenis képesek azonosulni az ember legmélyebb érzelmeivel. Az egyik ilyen érzelem a gyász.

 

„Számos olyan jól dokumentált történetet ismerünk, amelyek szerint a kutyák kivételes esetekben képesek a gyász fájdalmára.” (Csányi, 2012)

A mai bejegyzésben néhány festményt szeretnék bemutatni, melyeken a művészek gyászoló kutyákat jelenítettek meg a vásznon.

Az egyik személyes kedvencem Alfred de Dreux Faithfulness (Hűség) című romantikus festménye, mely 1844-1852 között készült. Sajnos be kellett szkennelnem, mert nem találtam rendes felbontású képet róla a neten, így a minősége nem a legjobb.

Sir Edwin Landseer nagyon állatbarát művész volt, ráadásul a legjobbak közül, szóval valószínűleg még sokat fogom emlegetni a blogon. 🙂 Négy festményéről is tudok, melyeken gyászoló ebeket láthatunk:

Az egyik az Attachment (Kötelék) című 1829-es festménye:

A második a The Poor DogThe Shepherd’s Grave (A szegény kutya / A pásztor sírja) című, szintén 1829-es képe:

A harmadik a The Faithful Hound (A hűséges vadászkutya) című, kb. 1830-ban festett képe:

A negyedik pedig a The Old Shepherd’s Chief Mourner (Az öreg pásztort gyászoló kutya) című, 1837-es festménye:

Aztán itt van még az 1866-os Dog Mourning Its Little Master (A kis gazdáját gyászoló kutya) című olajfestmény A. Archer-től:

Régebbről itt van nekünk Piero di Cosimo A Satyr mourning over a Nymph (A nimfát gyászoló szatír) című, kb. 1495-ös festménye:

És végül Laurent de la Hyre 1624-es Dead Adonis With His Dog (A halott Adonisz kutyájával) című festménye:

Remélem senki nem került gyászos hangulatba a képektől. 🙂

Források:

  • Csányi Vilmos (2012): A kutyák szőrös gyerekek. Libri kiadó, Budapest.
Reklámok