Ti gondolkodtatok már azon, hogy vajon a kutyák emberekkel szemben tanúsított megalázkodó, szolgai magatartása pozitív vagy negatív tulajdonság? Évtízezredekkel ezelőtt az ember a kutyák háziasítása során elkezdte a saját kedve és érdeke szerint szelektálni az ebeket.

 

„Az emberre támadó farkast vagy őskutyát agyoncsapták, tehát ez a szelekció gyorsan végbement, és kialakult a szolgálatkész, fegyelmezhető, megbízható kutya.” (Csányi, 2012)

szolgalelkűség spániel Petőfi Sándor Charles Darwin Aiszóposz Ezópus ókor antikvitás mese farkas
A hízelgő kutya illusztrációja Charles Darwin: Az ember és az állatérzelmeinek kifejezése című 1872-es könyvében.

Őseinknek tehát az évezredek során sikerült kialakítania az alázatos, meghunyászkodó viselkedésmódot a négylábú barátainkban, és ez ahhoz vezetett, hogy a művészek a kutya alakját a hitvány szolgalelkűség jelképezésére használták fel.

Hol máshol indult volna ez a szokás is, mint az antik görög világban? Aiszóposz ókori görög meseköltő örökítette meg a meghunyászkodó kutya alakját A farkas és a kutya című meséjében:

A farkas meglátott egy nyakörvvel megkötött hatalmas kutyát, és megkérdezte: „Ki az, aki téged így megkötött és ilyen nagyra nevelt?” „Egy vadász” – felelte az. „De ezt már nem tűrné el egy farkas. Jobb nekem az éhség, mint a nyakörv súlya.”

Innen ered „a farkas, ha koplal sem cserél a kalmár ebével” közmondásunk, és ez a történet ihlette Petőfi Sándort A kutyák dala és A farkasok dala című versek írására, melyekben a talpnyaló kutya alakja áll szemben a szabadságához mindenáron ragaszkodó farkas alakjával.

Nagyon érdekes, hogy az angol Thomas Cooper 1565-ös, Erzsébet királynő által is nagyra becsült szótárában az adulation (hízelgés) címszó alatt a kutyát hozza fel a szó példázatára. Valószínűleg ezért kezdte el később William Shakespeare is használni a talpnyaló spániel alakját az utálatos szolgalelkűség kifejezésére, bár a legtöbb magyar fordításban az eb és öleb szavak szerepelnek. Ez Caroline Spurgeon magyarázata alapján arra vezethető vissza, hogy Shakespeare megvetéssel szemlélhette azokat a nőket, akik a kor szokásai szerint az asztalnál édességekkel etették spánieljeiket és más fajtájú ölebeiket.

Íme egy részlet a a VIII. Henrik király című műből Szász Károly fordításában:

Vékony s üres szók nem födendik el

Rossz indulatját; rám nem hat velök.

Ön, mint öleb, nyelvöltögetve vél

Megnyerni? Hah! akármit vélsz: igaz,

Hogy vérszopó, kegyetlen szívü vagy.”

De itt van még egy részlet a Szentivánéji álom című műből Arany János fordításában:

Vadászebed vagyok, Demetrius,

Minél inkább versz, én hizelkedem;

Bánj mint ebeddel: rúgj, üss engemet,

Mellőzz, veszíts el; azt engedd csupán,

Méltatlanúl bár, hogy kövesselek.”

Vagy A két veronai nemes című műből Szabó Magda fordításában:

„Ebmódra hízeleg neki szerelmem,

S annál nagyobb, minél kisebbre tartja.”

És még sorolhatnám az ilyen és ehhez hasonló idézeteket…

Valószínűleg ez a meghunyászkodás az egyik legfőbb oka annak, hogy „az ember legjobb barátjaként” tekintünk a kutyákra, bár a leírtakat figyelembe véve lehet, hogy „az ember legjobb szolgája” megfogalmazás pontosabb lenne.  Mindenesetre látszik, hogy a szabad szellemű művészek szemében a kutyák szolgalelkűsége megvetendő jellemvonásnak bizonyul. És szerintetek?

Források:

  • James L. Jackson (1950): Shakespeare’s Dog-and-Sugar Imagery and the Friendship Tradition. Shakespeare Quarterly. 1. 4. sz. 260-263.
  • Csányi Vilmos (2012): A kutyák szőrös gyerekek. Libri kiadó, Budapest.
  • Kép forrása: Cabinet of Natural History
Reklámok